Alapvetően határozza meg pedagógiai attitűdöm a Carl Rogers Személyközpontú Iskolában végzett főiskolai gyakorlatom, melynek során megismertem a diákközpontú tanulási-tanítási módszert, és a rogersi „kliens-központú” hozzáállást az emberekhez. A nevelőotthonban, ahol később dolgoztam, igyekeztünk nem-hagyományos keretek között és módszerekkel tanítani a gyerekeket: különböző kooperatív technikákat alkalmaztunk, szupervizori segítséget is igénybe véve. A tanulók főként cigány fiatalok voltak, és ez fontossá tette számomra kultúrájuk, szokásaik, viselkedésük megértését és mélyebb megismerését.
Az élet nagy ajándékának tartom, hogy következő helyemen, bár „kívülálló” voltam, mégis befogadtak: nem-zsidóként zsidó iskolában voltam tanító, részt vettem a gyerekek életében, ünnepeiken, szinte együtt tanultuk az akkor még számomra ismeretlen vallási szokásokat. Ezeknek a pillanatoknak a formáló ereje meghatározó volt életemre, gondolkodásomra nézve, hiszen megtapasztaltam, hogy milyen is „befogadottnak” lenni. Ezt követte a Kincsesház, ahol a közoktatásból kiszorult gyerekeket oktattam (Down-szindrómások, figyelemzavarosok, magatartási zavarral küzdők, autisták stb.).
Ebben a közegben találtam magamra igazán, és nagy aktivitással vetettem bele magam sokféle, gyermekeket segítő módszertani, ismeretelméleti képzésbe. A segítő hozzáállás gyakorlásakor szembesültem azzal, hogy erőim, bár megújulnak, mégis mély magamba nézés szükséges ahhoz, hogy az engem ért hatásokat feldolgozzam és még inkább segítségére lehessek a gyerekeknek.
Ekkor történt a nagy elhatározásom: a jóga lesz az, amelyet kizárólag önmagam megsegítésére fogok gyakorolni! Ebben mesterem Németh Gergő. Ez a felismerés villámgyorsan helyére tett bennem mindent, és egyértelművé vált, hogy a környezetemen segíteni úgy tudok a legjobban, ha minden tudásom egy irányba összpontosul. Ugyan ez nagy befelé fordulással járt, mégis megnyitott bennem kapukat, ismeretlen és felfedezetlen területeket, éreztem, hogy nem veszett el semmi, hanem a korábban megszerzett tudásom tovább élt, integrálódott a jógában. Helyrebillent a rendszer. Idővel a hatha jóga egyik alkalmazott iránya, a nőijóga lett az, amelyben leginkább megtaláltam, amit kerestem nőként és emberként is: a teljes elfogadást, mely mások felé ugyanúgy irányul, mint magam felé. Az oktatásban is ezt, a nőijóga eszköztárát és eszmeiségét tartom a „legátadhatóbbnak”: itt fontos a problémák megélése, egészségünk, és nőiségünkről alkotott képünk új szempontból való értelmezése, megközelítése.
Ez az új szempont egyszerre támpontot is ad ahhoz, hogy észrevegyük, egészek vagyunk. A teljesség, az összhang saját magunkkal, nőiségünkkel mindig kulturálisan, társadalmilag, örökletesen meghatározott, és az érvényben lévő normákkal, előítéletekkel, sztereotípiákkal tarkított. Ezek az egyensúlyozási rendszerek adják meg a keretét a magunk teljességének.
